A fák alatt

Tudod, elmúlik a bánat
és tenéked szól a fákról
a sok csicsergő, kicsiny madár.
Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár.
- Ugye szép a Világ?

Hallgasd, elmondják a máról,
hogy ezernyi fényben táncol
a mosolyodtól a külvilág!
Hagyd el hát, eleget búslakodtál!
- Figyelj, szép a Világ!

Hát nézd, ez mind-mind a tiéd!
Hát lásd, nyisd ki a szíved!
És kiálts, tárd ki a karod!
És kiáltsd: - Szeretlek Világ!

Ha megbocsájtasz a múltnak,
s megválasztod céljaidat,
attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz!
Akkor hívj köréd másokat és bíztasd,
hogy szép a Világ!

Állok csendben, fűzfa tövében,
némaság ordít torkom sötétjében.
Könnyek tépik sebes arcom,
elbuktam a saját harcom.

Szólnék ha tudnék, ha nem fájna,
ha nem lenne már minden hiába.
Térdre rogyva az égre nézek,
átkozom magam amiért még élek.

Fáj a csend és fáj a lét,
megszenvedtem...most már elég!

S fejemben átsuhan a Gondolat,
mit egy hang belül egyre csak mondogat.
Hörgő szavaimat elfújja a szél,
zihálva kérdezem: ez ennyit megér?

De túl késő a válaszra várni,
szívembe nem lehet több sebet vájni.
Feladom végleg, tovább nem bírom,
a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom.

A jó öreg kút csendesen ontja vizét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
Vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
Osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
Egyszerűen csak továbbadom.

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszeme
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Eljött ismét ez a nap, a Te napod!

Remélem vártad már-e pillanatot!

Verset írni csak próbálok,

De sajnos nem tudok!

Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

Mit is mondjak egyebet?

Neked köszönhetem az életemet,

Neked köszönhetem azt, hogy szerethetlek!

De rímbe nem tudom leírni-e sok köszönetet,

Ezért csak annyit mondok, köszönök mindent!

Szemedben látom a napfény sugarát,

Szívedben találom a szeretet magját.

Keresem a szeretet magas fokát,

S megtalállak Anyukám!!

Keresem az ország szépét,

S megtalálom Anyukám személyét

De mostmár tudom: a szépség belülről fakad,

S Anyutól, már semmi el nem szakíthat!

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Kamarás Klára: A lánc

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...
Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

Tavaszi Álom!

Szeretném felébreszteni lelkem dalával,
A szomorúk szivét,s a világot.
Gólyahírrel érkezem,itt a tavasz
Nem vétkezem.

Szeretném keblemre ölelni
A világot,
Szeretném felébreszteni ma
Azt is Aki elhunyt már.

Szeretném ha lelassulnának a percek,
S kicsit megállna ma a forgatag.
Szeretném ha mindenki így szólna,
Szeretem ezt a világot,az életet.

Szeretném szebbé tenni e világot,
Alkotni nagyot,szépet,csodásat,
S aztán örömmel mondani,
Mától megváltozott az élet a földön.

Szeretném arra kinyitni szemem,
Minden ember szeretettel gondol egymásra,
Az álom forgataga elragadta tőlünk,
A sírást,a kínt,a bánatot.
Legyen végre
BÉKE E FÖLDÖN!

Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább.

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép, vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább.

Ne feledd a másik fájdalmát.
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó, vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább.

Ha tudsz egy kedves történetet.
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát.
Add tovább.

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább.

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád.
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább.

A NŐ DÍCSÉRETE

Ragyogj!

Ragyogj, mert szeretetre születtél,
mert az élet hordozója lettél,
Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,
értelmet adva az életednek.

Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed
szülője lehessen a reménynek.
Ragyogj, mert a közöny sivársága
nem vethet árnyat a napsugárra.

Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!
Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,
Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!
Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb!

A FÉRFI DÍCSÉRETE

Szeretünk!

Mert nélküled nincs igazi nő!
És nincs életre keltő erő,
nincsenek rózsák és illatok,
szépség és szerelem nem ragyog!

Mert nélküled nincs gondoskodó
békés otthon és vigasztaló
szívderítő, meleg szeretet.
Nincs haza! Nincsenek gyerekek!

Mert nélküled céltalan az út,
minden vágy és ölelés hazug,
hontalan vándor a boldogság,
nélküled a lét, csak pusztaság
  

van amikor a másik szobába vonul, van amikor úgy sír hogy kívül nevet
van amikor örömében könnyezik, van amikor eltitkolja hogy szeret
van hogy csak érted él, és tudod hogy halni is érted fog
van hogy nem viseled el, de van hogy imádod ha nyafog
könnyű ruhákban jár, s neked örök rejtély marad
van hogy egy nő csak puha vászon, test, meztelen darab
mennyi égő virág között van hogy csak egyet mentenél
van hogy pokolra jutsz miattuk s szíved a tűzbe ér
van hogy aranyban látod, van hogy egyiptom barna
s reméled hogy lesz olyan fehér, mint egy papíralma
van hogy igent mond, van hogy csak a fejét rázza
van hogy többet mondana rólad egy igaz nő álma
van hogy bejön a szobádba, van hogy kifesti az életed
és tudom hogy olyan is van, hogy együtt nem lehet

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet.
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be a tar mezőt.
És meglocsolni a sivatagot
Ez-mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémísztő a rengeteg.
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan.
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez- mit az élettől akarok.

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort.
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt.
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez- mit az élettől akarok.

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e.
Csak adni magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény.
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez- mit az élettől akarok.

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek.
Legyen hit,megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke.
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez- mit az élettől akarok.

"Álmodj...

Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hû társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetõt
Álmodj csókkal perzselõ szeretõt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövot, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Apám korán elment,
Lazult a gyeplő,
Így lett belőlem,
városi tekergő.

Jött a ragasztó,
Jöttek a lányok,
Jöttek sorba,
A drága jó barátok.

Vittek a bűnbe,
Izzott az élet,
A jó erkölcs,
Lassan semmivé lett.

Volt életemnek,
Sok sötét bugyra,
Hány bűnt követtem el,
Csak Isten tudja.

Hányszor feküdtem,
Részegen, kábán.
Elmentek mellettem,
Szájukat tátván.

Jött hívás,
A sátántól személyes:
Élni csak úgy jó,
Ha életed veszélyes.

A gyertya sokáig,
Mindkét felén égett.
Akkoriban Úgy volt,
Hogy sürgettem a véget.

Múlnak az évek,
Változunk oly sokan,
Szeretnék élni,
Békésen, boldogan.

Életem fertője elmúlt,
Majd semmivé lett,
Nem zavar engem,
Az utolsó ítélet.

Kibékültem Istennel,
Felemelt a porból.
Hallani sem akarok,
Kocsmáról és borról.

Megtisztított az Úr,
Lemosta a sarat,
Élek szabadon,
Bűnöm nem is maradt.

Élni jobb így,
Józanul és frissen,
A drog a pia elment,
Semmi bajom sincsen.

Halkan, most halkan beszélj!

Csak az őrület szül, vad hangokat..

Finoman érlelt, lágy szavakkal,

öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!

Talán szemed beszédesebb,

És mindent jobban megértek,

Ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj- belefáradtam,

Simogasd hát a lelkemet!

Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,

ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,

Szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát…

Valamit, amitől újra vonzó lesz

Ez a forrongó, vad világ.

Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok

Felbukkanok a bánat óceánjából,
A sok elvesztett barát bánatából,
Az elkerülhetetlen tragédiákból,
Az elvesztett szerelmekből,
A pusztulás szörnyű diadalából.
Látom az életet, melyet élni kell,
Hallom a nevetést,
Látom az örömöt, melyet élvezni kell,
A szerelmet, mely még rám vár.
Végre felfogom én is
Az élet óriási diadalát, mert az élet él, s megy tovább.