Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is, míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át 
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

 Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét. 

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó jaj barátság, és jaj szerelem!
Ó jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges űr lakik.

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

Negatív

Tegnap elszakadt egy fonál,
melyen még lengett életem.
Tegnap elhallgatott egy szó,        
melyet dalolt még énekem.
Tegnap eltörött egy pohár,
melyet tartott még két kezem.
Tegnap kettétört egy lélek,
s azóta csak emlékezem...

Pozitív

Holnap újra lesz egy fonál,
melyen lenghet majd életem.
Holnap újra szólal egy szó,
s ismét dalolhat énekem.
Holnap újra lesz egy pohár,
melyet tarthat majd két kezem.
Holnap összeforr egy lélek,
s utána éltem élhetem...

Váci Mihály:Még nem elég

 
Nem elég megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
               
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!
                     
Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!
                                      
Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!
                           
Nem elég-a Világért!
Több kell: -a nemzetért!
Nem elég: -a Hazáért
Több kell most: -népedért.
Nem elég: Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

 
 
 
 
 
Testem rothadó tetem

Pusztítja, az hogy létezem,

s a kétely

Mint métely,rág mindörökké..

Ez vagyok,

Lassan pusztuló élő-halott

Ki vár egy holnapot,

Ahol minden mit álmodott

Majd felragyog.

Testem rothadó tetem,

megöli az hogy vétkezem,

De a lelkem szárnyra kap

Lerázza a hazug vádakat,

Elrepít,

A tűzbe mely átsegít

Egy szebb világba..
Megérint a halál lepkeszárnya

Szabad vagyok..és halott.

Váci Mihály - Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is , míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

 
 
 
 
 
 
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié
 
 

Reményik Sándor:Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!

Varga Ágota:Szeretnék

Szeretnék könnyek nélkül élni,
Mindig jót s jobbat remélni.
Szeretnék virágos réten járni,
Mindig aranyszárnyú pillét látni.
szeretnék, oh szeretnék,
de nem lehet.
Szeretnék megtudni, s tanulni minden jót,
Felfedezni új csillagot, bolygót.
Szeretném belsőm felkutatni, megoldani,
S a nagy végtelenbe pillantani.
Szeretnék, oh szeretnék
de nem lehet.
Szeretnék az életnek értelmet adni,
Új életet a világra hozni.
Szeretnék hinni és elhitetni,
Igaz és bátor lenni.
Szeretnék oh szeretnék,
de nem lehet.
Szeretnék gyógyítani, segíteni
a világot megmenteni.
Szeretnék családot, barátokat,
igaz hű társakat.
Szeretnék,oh szeretnék,
de nem lehet.
Szertenék, de nem lehet.
Hallasz te csúf, toprongyos élet?
Figyelsz rám?Miért nem szeretsz?
Ha a sorsom irányíthatnám,
Szeretnék és szeretnének.

 
 
 
 
 Ellen Nitt: Azt hittem 

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Álom

 Azt álmodtam, hogy a parton fekszem és álmodok

Valahol egy szigeten, egy város alatt.

Felébredtem, felálltam és csak bámultam testem lenyomatát a homokban.

A folyó gyorsan birtokba vette helyemet, elmosta a homokot.

Valami nem tetszet, nagyon furcsa volt az előbukkanó kövekben.

Odatérdeltem és láttam, hogy a kavargó homokszemcsék számok és betűk,

A kövek arcok és szemek.

Nem ember voltam, csupán egy hely,

Ahol ezek a dolgok valamikor előfordultak.

Az egész percekig tartott, mégis minden ismerős volt.

A nevek, az arcok, a szavak és a szemek, láttam őket, ők engem.

Aztán eleredt az eső, minden csepp egy szó volt vagy betű,

Gödörbe hullott, olvashatatlanul szétfolyt, majd elúszott.

Kétségbeesetten futottam felfelé a parton a hajóállomásig.

Lerohantam a mólóra, hogy elolvassam a város nevét a táblán, de üres volt.

Ugyanígy jártam az utcanevekkel és a telefonkönyvvel is

Sírni kezdtem és ekkor megjelentek a betűk.

Egy kicsit megnyugodtam és egy kisfiú láttán felnevettem,

Hogy a könnyeim még jobban potyogtak.

Megtöröltem a szemem és láttam, tele az utca gyerekekkel,

Mind egy-egy színes ceruza, egyik az a félénk szeplős, vidáman mondta:

Rajzold meg nekünk a jövőt!

Elkezdtem rajzolni vidám, boldog embereket, házakat, amik nem túl magasak.
 

Ekkor egy apró vagány gyerek kézfejemre rajzolt valami ákombákomot,

Amit nem értettem, és már futott is tovább.

Rajzom kész, végignéztem a boldogabb jövőn,

De hirtelen csörög a vekker riadtan ébredek.

A páromat keltem, elmondjam neki az álmom, hogy a jövőt….

Ekkor veszem csak észre a kézfejem, az ÁKOMBÁKOM! Ez mégsem álom!

Fiamra nézek tán ő volt ki megjelölt, mert én fogom biztosítani

Számára talán a szebb jövőt.

Simon András:Bűn-Szeretet

A bűn becserkész,
a szeretet befogad.

a bűn bekebelez,
a szeretet magába foglal.

A bűn megköt,
a szeretet megtart.

A bűn száz annyit ígér,
A szeretet száz annyit ad.

A bűn elveszi az önismeretet,
felmagasztal és magasba emel:
csakhogy letaszíthasson.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis ,,önmagadból'' és összetör:
Csakhogy felemelhessen.

A bűn hájjal keneget,
hogy megrontson.
A szeretet kíméletlenül pöröl,
hogy megtisztítson.

A bűn fröcsköl,
a szeretet szétárad.

A bűn éget és perzsel,
A szeretet sugároz.
A szeretet egyszerű,
A bűn körmönfont.

A szeretet ,,egy-ügyű'',
A bűn agyafúrt.

A szeretet nyíltan beszél,
A bűn körülír.

Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,
A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.

Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen
megmondania az igazat,
A szeretet kitérő választ ad,
hogy ne kelljen hazudnia.

A bűn kényszerít,
A szeretet késztet.

A bűn csábít,
a szeretet vonz.

A bűn érzéki,
A szeretet érzékelő.

A bűn forral,
a szeretet hevít.

A bűn űz és hajt,
A szeretet lelkesít.

A szeretet megkeresi a tisztátalant,
hogy felemelje,
A bűn ,,felhajtja'' magának a tisztátalant,
Hogy kihasználja és a sárba tapossa.

A szeretet az embert látja a cédában is,
de a bűn csak riherongy k.-nak tartja.

A szeretet megjelöl,
A bűn megpecsétel.

A szeretet társakra lel,
De a bűn csak hordákba ver.

A szeretet kiteljesít,
A bűn kiüresít.

A szeretet mentséget keres,
A bűn kifogást talál.

A bűn bekerít és magadba zár,
A szeretet kapukat nyit és
másokhoz vezet.

A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,
De a szeretet önmagát osztja szét.

Hely a térképen

Európa közepén áll Magyarország,Budapest.

Máshol még azt sem tudják, hogy nem ugyanaz,mint Bukarest.

Az ország neve nem látszik,a városok kis pontok,

Ujjam alatt elférnek a hegyek,apró foltok.

Szülőföldem holdfényben,árnyékba öltözve vár,

Mint a vándormadár Délen,a gép remegve leszáll.

Ez az ország- rémálom ébren,

Ez az ország- kísérleti nyúl,

Ez az ország- gyöngy egy pohár vérben,

Ez az ország- a szívem elszorul,

Ez az ország- lenyilazott sz*rvas,

Ez az ország- széttaposott kert,

Ez az ország- a múltban sem olvas,

Ez az ország- zöldre,vörösre vert,

Ez az ország- hazugok temploma,

Ez az ország- vasalt véres csizmák,

Ez az ország- tolvajok aranya,

Ez az ország- temetők és kocsmák.

Magyarország- alvó lány öle,

Magyarország- viharok asszonya,

Magyarország- két folyó gyermeke,

Magyarország- anyám szép mosolya,

Magyarország- friss hó a sárban,

Magyarország- mulatság dalokkal,

Magyarország- álom puha ágyon,

Magyarország- pincék borokkal,

Magyarország- farkasok prédája,

Magyarország- nagy idők árvája,

Magyarország- márciusi ország,

Magyarország- majomország,

Magyarország- temetetlen,

Magyarország- szerethetetlen,

Magyarország- feledhetetlen, 

Magyarország- csavargók börtöne,

Magyarország- Európa köldöke,

Magyarország- ne legyen Balkán,

Magyarország- megáll atalpán.      

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.
 
 
 

Kik bántanak...

Kik bántanak, nem ismernek téged
Nem tudják milyen az igazi lényed…
Én szeretlek, s tudom jó ember vagy,
Mert csak jó lehet, ki a szívemben van.
Szép a lelked, csak rosszul bánnak vele,
Nem tesznek elég szeretetet bele.
Jó a szíved is, hisz úgy tud szeretni,
Csak az utat kell hozzá megkeresni.
Ha lelked és szíved valaki megtalálja,
Ő lehet a világ legboldogabb lánya.
Lám Én kerestem és tán rátaláltam,
Lehet megleltem a csodát a világban.
Rádleltem, el már nem menekülsz,
Nem kell senki más, csak Te egyedül!
Nevedet kiáltanám, hogy mindenki hallja,
Tudja meg a világ, kinek ölel karja.

Mert Te jó vagy, a legjobbak között,
Ki mást mond, ahhoz ne legyen közöd!
 
 
 
 
 

Váci Mihály:Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
      - valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      - s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      - s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      - minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      - minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
      - a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      - az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      - mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      - mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      - a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      - a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      - felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      - talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      - ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
      - mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
      - s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      - minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      - minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      - megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol...